River Flawn

 
Nem: nő
Születési helyszín, idő: Nardnigon, Birodalmi; 2301. augusztus 14
Kor: 19 év
Horoszkóp: oroszlán
 
 
 
A gyerekkor

Az életem minden módon tökéletesen indult – hatalmas ház, szerető szülők, mindenféle nélkülözés és kellemetlenség nélkül. Mindig volt étel az asztalon és a ház is makulátlanul csillogott, hála a bejárónőnek, akit születésem óta ismertem.
Igazából a legapróbb jelét sem vettem észre, hogy valami nem stimmel – fel sem merült bennem, hogy hogyan élhetünk így, amikor a szüleim nem jártak el dolgozni, maximum néha partikra vagy baráti találkozókra. Eszembe se jutott, hogy honnan van ennyi pénzünk. Nem gondoltam, hogy hiba van a szerkezetben, hiszen még gyerek voltam. Nem illett ránk. Apám a világ legcsodásabb embere volt, anya pedig a leggyönyörűbb, és tökéletes párt alkottak együtt. Valahogy, kiskoromtól kezdve különleges kapcsolatom volt apuval. Azt hiszem, az lehetett az oka, hogy anya végig fiúra számított, amikor terhes volt, és összeolvasott egy csomó hülye könyvet, amikból meg is bizonyosodott arról, hogy igen, ő bizony nem kislányt vár a tünetei alapján, és még az orvosnak sem engedte, hogy elárulja, milyen nemű is leszek. Anya mindig is nagyon elhitt mindent, amit olvasott. Szóval a lényeg, hogy tévedett, és szerintem ez akkora sokkot okozott benne, hogy valahogy apa sokkal közelebb került hozzám, mint ő.
Mindketten nagyon különböző személyiségek voltak: apu a kemény, rendíthetetlen, de szeretetteljes férfi, mellette pedig anya, aki egyfolytában pörgött, mindig ment volna valahova, és olyan csökönyös volt, mint egy szamár. Mégis jól elvoltak együtt. Folyton csodáltam őket – olyan kapcsolatot szerettem volna, mint az övéké.
Négy éves voltam, amikor megszületett a húgom, Skyler Flawn. Amíg én kiköpött apa voltam a középbarna, hullámos tincseimmel és barnás-kék szemeimmel, addig ő teljesen anyára hasonlított. Sötétbarna, csaknem fekete haj és kék szemek, na meg pont ugyanolyanolyan gyönyörű formás arc, mint anyunak. Nem sokban hasonlítottunk, bár egy-egy vonásunk miatt voltak, akik egyből tudták, hogy testvérek vagyunk.
Apa mindig is kislányt szeretett volna, és talán, mivel kiköpött ő voltam, egyből megvolt köztünk az a különleges kapocs, ami közte meg Sky közt határozottan elmaradt. Mindent együtt csináltunk. Folyton elvitt valamerre, fagyiztunk, játszótérre mászkáltunk, vagy csak sétáltunk. Imádtam vele lenni. Bálványoztam. Hat éves voltam, amikor apu átalakította a pincét edzőteremmé. Együtt választottuk ki a bútorokat és rendeztük be, közben pedig folyton sütit ettünk, mert anya mindig sütött valamit. Miután kész lett, eleinte csak figyeltem, ahogy apa edz, majd megengedte, hogy én is kipróbáljak néhány gépet. Nagyon izgalmas volt! Hihetetlenül élveztem, ahogy megmutogatta mindennek a használatát, és segített. Amikor nagyobb lettem, egyre több mindent tanított: megismertetett az önvédelemmel aztán évekkel később elvitt lőni, és még íjászkodtunk is együtt. Sosem furcsálltam, mert nem gondoltam, hogy ezek többek, mint szuper apa-lánya programok. Amúgy is imádtam mozogni. Amikor esetleg rákérdeztem, miért csináljuk ezt, a válasz mindig csak annyi volt: „Bármikor jól jöhet, édesem. Anyunak inkább ne említsd, tudod milyen, oké? Ezen is kiakadna.”
Én pedig nem említette, mert tulajdonképpen élveztem a dolgot. Nem gondoltam bele. Talán naiv voltam – de tizenhárom évesen mindenki az, főleg ha apa azt mondja, ez így van, és kész.
Egész életemben, egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy apa mindennél jobban szeretett engem. A testvéreimet és persze anyát is, de tudom, hogy köztünk valami egészen más volt. Kijelenthetem, hogy apuci kicsi hercegnője voltam. Minden tökéletes volt.
Aztán anya terhes lett. Ismét.
Ezúttal egy öcsit kaptam. Ő abszolút nem hasonlított egyikünkre sem – szőke haja, és kékes-zöld szeme volt, de valahogyan ez sem tűnt fel. Azt hiszem, volt valami beteges vonzódásom a családomban lévő srácokhoz, mert őt is az első pillanattól imádtam. Talán Sky-jal csak azért nem jöttem ki annyira jól, mert túlságosan más volt, mint én. Túlságosan anyára ütött. Croy az első kis mosolyával elrabolt.
Aztán minden csak rosszabb és rosszabb lett. Ami azt illeti, nem is tudom, hol romlott meg úgy igazán a dolog. Hol tört meg a tökéletes család képe. Talán, amikor kiderült, hogy Croy nem apa gyermeke. Talán, amikor kiderült, hogy apa igazából egy gyilkos volt.
 
2316. április
Magamhoz szorítom Croy szőke kis buksiját, aki elveszve remeg a kezeim közt. Annyira kicsi még, és mégis, mintha pontosan tudná, mi történik! Minden erőmmel igyekszem megnyugtatni őt, a karjaimban ringatom, de úgy kapaszkodik belém a kis kezeivel, hogy teljesen átérzem a rettegését és a fájdalmát. Egy ilyen kisfiú nem érdemli ezt. Senki nem érdemel ilyet.
Összerezzenek, mert valami csörren a konyhában. Talán egy falnak ütköző tányér. Remélem, hogy az. Lehunyom a szemem. Anya valami olyasmit vág apa fejéhez, hogy: „Az egész a te kibaszott hibád, te mocsok! Talán néha másokra is gondolnod kéne, nem csak magadra!”. Apa pedig visszaordít: „Én gondolok csak magamra? Te nem tudtad összezárva tartani a lábamat, bassza meg!”.
Minden szóba beleremegek. Nem értem, miért kell végighallgatnunk. Nem értem, miért kell még rosszabbá tenni. Az asztalon heverő apasági tesztre téved a tekintetem, de aztán el is fordulok. Három perce még mindannyian itt ültünk, és mindenki csak épp egy kicsit volt ideges, hiszen akkor anyán kívül még senki nem tudott semmit. Senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet.
Sky a tenyerébe temeti az arcát mellettem, amikor valami ismét csörren a konyhában, nekem pedig legördül egy könnycsepp az arcomon, bele Croy kis szénakazalába. Nem tudom, ő felfogja-e igazán, hogy mi is ez az egész, vagy csak azért sír, mert anyáék ennyire egymásnak estek. Mindenesetre megpróbálok erős maradni, bár nagyon nehezen megy.
Hogy tehette ezt? És miért? Egészen biztosan megvolt az oka – nem állhatok reflexből apa mellé, de nagyon nehéz, hiszen mégiscsak anya… csinálta.
- Az én hibám – kezd hirtelen dörmögni Croy a mellkasomba szipogva. – Miattam van ez az egész…
Végigsimítok a haján, hogy még közelebb vonjam magamhoz.
- Dehogyis! Nem, Croy, egyáltalán nem a te hibád. – Vigasztalhatatlan tűnik. Nem tudom, miért nem állok már fel, és viszem el innen, hogy ne hallgassa ezeket az ocsmányságokat.
A konyhaajtó hirtelen kivágódik, apa pedig kirohan. Felénk se pillant, az ajtó felé menetel, a kabátjáért nyúl, majd távozik. Csak remegnek utána a falak, olyan erővel csapja be az ajtót. Hirtelen minden elnémul, azonban ez a valaha volt leghangosabb csönd. Eltelik pár másodperc, amíg szerencsére Croy is megnyugodik csöppet. A konyha ajtó újra nyikorog egyet, és ezúttal anya jön ki. Egy pillantást vetek csak rá, arcát fekete barázdák tarkítják a lefojt szempillaspirál miatt, de aztán elfordulok.
Újabb percek. Nemaság. Minden egyes másodpercét kiélvezem, mert egyszerűen nem akarom hallani a hangját.
- Ez az egész… - Olyan, mintha tőrt döfnének a szívembe. Croy megint elkezd remegni. – Gyerekek, én… Nem is tudom, mit…
- Ne. – Olyan, mintha nem is az én hangom lenne. Felállok, tartva közben Croyt. – Inkább ne mondj semmit, anya.
Felmasírozok a szobámba az öcsémmel együtt, aztán Sky is követ, és kiürül a nappali.
 
2316. május
Legalább két órája egy helyben ülök, ezen az ágyon, ebben a csesznye kis pózban, mert semmilyen erőt nem érzek magamban ahhoz, hogy megmozduljak. A kezemen még mindig lüktet a mély horzsolás, amely végigfut az alkarom külső részén, hiába kezelték már le. Nem. Azt se tudom, merre vagyok.
Úgy kavarodik fel felettem minden, hogy pillanatról pillanatra egyre nagyobb a hányingerem. Alig egy hónapja derült ki, hogy Croy egy másik férfitól született, apa pedig azóta a pincében alszik. Eddig legalábbis ott aludt. Igen, egészen eddig a napig.
Bár egy házban maradtunk, mindenki elkerülte egymást. Ez pedig elviselhetetlen volt. Mintha a családunk ténylegesen felbomlott volna tagjaira, mindezt négyzetmétereken belül.
Egyértelmű volt, hogy apa válni akar. Nekem legalábbis. Tudtam, hogy soha életében nem bántották még meg így. Tudtam, hogy soha életében nem fájt neki ennyire még semmi, mint hogy az a fiú ott, akit nyolc évig sajátjaként nevelt, igazából nem is az övé. Az elmúlt fél évben fogant meg benne a gondolat, és mivel anya megcsinálta a tesztet, úgy tűnik, ő is bízott benne, hogy valahogyan közös lehet Croy. Bárcsak ne tette volna! Akkor most minden rendben lenne. Bárcsak. Bárcsak…
Apa elvitt ma fagyizni. Apa nagyon sokszor elvitt fagyizni, főleg, amikor kisebb voltam. Nem volt semmi jelentősége, nem csak nagy bejelentések előtt tette ezt meg, hanem akármikor, mert mindketten imádtuk ezt az édességet, és jókat sétáltunk közben. Azonban ma tudtam, hogy valami készül. Tudtam, hogy el akarja mondani.
Lehunyom a szemem, és belélegzem a levegőt, kétségbeesetten próbálok kapaszkodni a jelenbe – összefolyik elmémben a kép, ahogy apa meg az a férfi egymásnak megy. Emlékszem, az egyik pillanatban még a szemközti virágokat figyeltem, és mikor visszanéztem, apa nem mellettem volt. A fagylalt a földön, ő pedig rávetette magát egy hozzá hasonló kaliberű fickóra, akinek az arca bennem ég, forró lánggal. Kiköpött Croy. Innentől fogva sosem tudok majd úgy pillantani az öcsémre, mint apa fia. Mert nem az. Sosem volt.
Még mindig érzem. Ahogy odarohanok, hogy megpróbáltam leszedni apát a férfiról, vagy épp fordítva, valamelyikük pedig akkorát lök rajtam, hogy a betonon végzem egy kiszakadt pulóverrel és vérző kézzel. Forog a világ, de csak apára tudok koncentrálni. Megpróbálom megragadni, megállítani. De nem érem el. Képtelen vagyok. Vér folyik végig a földön. Fogalmam sincs, melyikük vére. Talán nem is érdekel. Talán…
Pisztoly. Pisztoly hangját hallottam.
Akkora lendülettel tántorodok hátra, hogy egy kukának zuhanok, ami hangosan csattan a falnak. Egy pillanatig képtelen vagyok kinyitni a szemem. Újabb dörrenés. Kiáltás. Muszáj vagyok felnézni! Apának esett baja? Ő lőtt? Netán…
Felborult előttem egy kuka. Fogalmam sincs, mikor, de csak feljebb csúszva látok át felette. Croy apja a földön fekszik, arcából vér folyik, de talán még nyöszörög. Apám felette térdel. Egyenruhások csavarják hátra a karját. Még mindig itt van, még mindig érzem, ahogy lepereg előttem minden. Ahogy mindent elvesztek – egyszerűen csak kiürülök, mint az a felborult szemetes, és ahogy csak kiszippan belőlem az, ami eddig egyben tartott. Zokogás törne fel, de képtelen vagyok rá. A mozdulás sem megy. A földön heverek, és a lélegzés az egyetlen, amire képes vagyok. Nem forog az agyam. Minden eltűnt.
Minden üres. Apa kiáltásai mintha távolról jönnének:
- Szeretlek, kicsim! Mindennél jobban szeretlek, River!
Erre lehunyom a szemem. A következő szavakat túl tisztán hallom:
- Csak nem Daniel Flawn, uram? Jó viszont látni! Ugye tudja, hogy másodjára nem jár kupa? Csak a jó öreg halál!
Lecsúszok a földre, és az éjszaka további részében ott maradok, pedig anya végig kopogtat.
 
2316. április
Ezen a napon láttam lógni apámat.
Soha többet nem akarok felébredni.
Nem, nélküle soha.
Szeretlek, apa.


A letartóztatás
Három év telt el apa halála óta. Három év hosszú idő, ha azt nézzük. És mégsem elég.
Persze, mindenki azt mondja, az idő gyógyít. Igen, ez biztosan így van. Olyasmi lehet, mint a hit. Az eltört csontot nem forrasztja össze, csupán annyira erősen hiszel benne, hogy talán kevésbé fáj. Talán a tünetet megszünteti valamelyest, de… de az ok még mindig ugyanott van. Mint egy szarabb fajta fájdalomcsillapító. Csak épp az időt nem vízzel nyeljük le, aztán várunk, amíg hasson. Együtt kell dolgoznunk vele, különben hatástalan.
Daniel Flawn. Elítélve drogkereskedelem és emberölés miatt. Összesen két áldozat. Kemény balhék, gondolom. Daniel Flawn. Három év börtön. Öt túlélt, és egy megnyert viadal. Egy csodálatos ház, és milliárdok. Innentől pedig a többivel már képben vagyok, azt hiszem.
Ez a Daniel Flawn már nincs többé. Eltelt három év, s én azóta sem tudom eldönteni, mi okozta a vesztét – anya, vagy saját maga.
A halála sokkoló volt. Egy nyertes halála mindig sokkoló. Ezelőtt nem követtem figyelemmel a viadalokat, és ami azt illeti, apa halála után is épp csak annyira, hogy képben legyek, mit élt túl hatszor. Egyébként meg nem terveztem az aréna közelébe se kerülni. Nem terveztem apám nyomdokába lépni.
Az életünk megváltozott. Sky közelebb került anyához, én meg Croyjal távolabb tőlük – mindannyian másféle módon dolgoztuk fel a dolgokat. Minden egyes pontját gyűlöltem a házunknak. Minden apára emlékeztetett. Ez pedig egyre nehezebbé tette a felejtést. Képtelen voltam eldönteni, hogy bemocskolódott-e a szememben apám képe - az egyik pillanatban gyűlöltem, aztán szerettem. Egy tornádóba keveredtem, és képtelen voltam kiszabadulni.
Az életem elég üres lett ezután. Anyával szinte semmit nem beszéltem, Croy volt az egyetlen, aki megértett, és én voltam az egyetlen, aki megértette őt, azt hiszem, még akkor is, ha helyzetünk teljesen másfajta volt, és mint kiderült, teljesen testvérek sem voltunk.
Nem tudom, miért nem hagytam abba az edzést, hiszen ez is teljes mértékben rá emlékeztetett. Beletemetkeztem a tanulásba, mert kitűztem magam elé a célt, hogy orvos szeretnék lenni, rágyúrtam a biológiára és kémiára, közben pedig délutánonként órákig futottam meg erősítettem. Jól esett, azt hiszem. Kikapcsolt. Olyankor ignorálni tudtam a tényt, hogy a családunk ketté vált, és soha többet semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. De három év mégis három év – az életem lassacskán kezdett visszarázódni egy nagyjából normális vágányra, azt hiszem. Talán mér a fájdalom sem volt olyan elviselhetetlen. Aztán minden felborult. Megint.
Tizennyolc éves voltam, 2319 júliusát írtuk. Meleg nyári este volt, annyira forró, hogy kénytelen voltam rövid nadrágot meg trikót venni, hogy ne gyulladjak meg. Croy viszont valahogyan sikeresen megfázott, és annyira köhögött, hogy úgy döntöttem, elmegyek neki gyógyszerért. Még nem volt sötét, de már pislákoltak az utcai lámpák. Két srác jött velem szemben az utcán, akik elég részegek voltak, legalábbis a hangokból ezt szűrtem le. Feléjük se pillantottam, de már akkor rosszat sejtettem, amikor elkezdtek hangosan vihogni. Az egyik túl közel jött, és nekem ütközött a vállával. Megtántorodtam, ő pedig tovább vihogott. Nem is rémlik tisztán, mit mondott, akkor még annyira nem hittem fontosnak a jelenetet. Nem is érdekelt, hogy a nadrágom méretére célozgatott meg a lábaimra, és még a felém nyúló karja elől is simán kihúzódtam. Egyetlen részletre emlékszem, mert az belém égett. Amikor felkiáltott, hogy Flawn lánya vagyok, és valami undorító jelzővel illette apámat.
Szóval eltörtem az orrát. Halálosan dühbe gurultam. Mintha kitört volna belőlem három év visszafogott kín. Biztosan csak a nagy fokú alkohol tehet róla, hogy nem én húztam a rövidebbet. Ha folyton a múlton pityeregnek, akkor azt mondanám, „de bárcsak úgy lett volna!”, hiszen akkor most nagy valószínűséggel nem ülnék börtönben.
Nem volt tervben olyanná válni, mint az apám. Csak megvertem két perverz srácot, ez nem is olyan komoly, nem igaz? Igazából nem számít, mit tettél. Bűnöző vagy. Meg kell halnod az arénában. És basszus, én erre nem vagyok hajlandó. Apa nem azért tanított olyan keményen évekig. Apa nem azért volt az apám, hogy pár mutáns szörny elharapja a torkomat. Egy viadalt már túléltem. A következőt pedig meg fogom nyerni, és visszamegyek a családomhoz, akiket a letartóztatásom óta nem láttam – elköltöztek egy környező kisvárosba, és azóta nem voltak hajlandóak szót ejteni velem. De Croy rám vár. Tudom. Nem hagyhatom cserben az öcsémet. Nem is fogom.


2307. június
Apa vállába kapaszkodok, és a feje búbjára támasztva államat nézelődöm. Legszívesebben leugranék, és ide-oda szaladgálnék, annyira izgatott vagyok, de azt hiszem, apu pontosan azért tett a nyakába, mert még elvesznék a tömegben.
- Szeretném megnézni a fókákat! – csevegem lelkesen. – Majd veszünk fagyit is? Meg vattacukrot! Imádom a vattacukrot!
Valójában mindenért odáig vagyok, ami édes. Apa halkan nevetgél az izgatottságomon, és lábaimat fogva elindul valamerre. Tágra nyílt szemekkel nézelődök, mindent látni szeretnék, és már mutogatni is kezdek az egyik irányba, amely felé egy tábla jelzi, hogy zsiriket lehet találni. Tulajdonképpen a cukor mellett az állatokat is imádom, mindet! Oké, talán nem mindet. A pókoktól félek, de majd szeretnék egy kígyót. Anya annyira nem lelkesedik az ötletért.
Végigjárjuk az egész állatkertet, egészen a zárásig kószálunk. Bár nem látunk minden állatot, mert pár elbújt, én nagyon elégedett vagyok. Amikor már kevesebben vannak, és nagyjából én is lenyugodtam, apu levesz a nyakából, de azért még fogja a kezem, hogy ne hagyhassam faképnél. Néhány kirándulásunk után rájött, hogy képes vagyok rá. Utoljára a farkasokhoz érünk el, ekkor már a kezünk tele van mindenféle állatcsemegével, az állatkert zászlós logójával, na meg persze vattacukrot is szereztünk. Ezt is apától örököltem, ha édességet látok, megállíthatatlan leszek.
- Jól érezted magad? – kérdezi apu, miközben a lassan lefelé ballagó nap fényében, a két egymással játszadozó állatot figyeljük.
- Nagyon! – vigyorgok fel rá boldogan, közben pedig csavarok le a rózsaszín cukorból egy kis részt, és a számba dugom. – Annyira szépek! Gyönyörűek.
Apu követi a pillantásomat – a szürke egy kicsivel nagyobb a barnánál, de úgy látszik, mégis vesztésre áll. Nem úgy tűnik, mint akik túlzottan zavartatnák magukat amiatt, hogy mi itt állunk és leskelődünk.
- Igen – ért egyet apa. – Itt bent minden az.
- Bent? Az állatkertben?
- Birodalmiban.
Kicsit oldalra billentem a fejem, aztán csenek az ő vattacukrából is. Az enyém epres, az övé zöldalmás.
- Miért, azon kívül mi van? – Apa néhány másodpercig nem felel, tekintete a távolba réved.
- Ne akard tudni, kicsim – suttogja végül. Aztán megsimítja a hajam. – Gyere, ideje indulni.
Integetek az állatoknak, aztán követem őt kifelé. Mire a kijárathoz érünk, a vattacukraink elfogynak, szóval a pálcikákat egy közeli szemetesbe hajítjuk. Otthon anya sütivel vár minket, aminek persze nem mondunk ellent, cserébe éjszaka alig bírok aludni, annyira cukortúltengésem van.
De az biztos, hogy nekem van a világ legjobb apukája.
 
 
Az évek megkeményítették, teljesen kifaragták. Előtte sem volt egy félős kis nyuszi. Mindig is erős személyiség volt, egy igazi, nyílt és őszinte ember, hatalmas szívvel. Édesapjától örökölte a olykor nyugodt, határozott stílusát, azonban van benne egy jó nagy kanállal édesanyjából is, ami a makacsságát eredményezi. Nagyon nehezen lehet meggyőzni arról, hogy nem neki van igaza, és egy cseppet irányításmániás is, élvezi, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt ő eltervezte.
River alapvetően nagyon okos, még akkor is, ha ő ezt nem mindig használta ki. Az agyát inkább egy szivacshoz lehetne hasonlítani, az iskolában alig tanult rá a dolgokra, és így is mindig jók voltak az eredményei. Emiatt azonban ezen a téren meglehetősen ellustult, ám ez apja halála után kompenzálódott valamelyest – hiszen River élete valljuk be, unalmassá és egyhangúvá vállt, muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, ha nem akart beleőrülni a férfi hiányába, és erre a tanulást választotta a sport mellett. Más programokat is kereshetett volna magának, de jobbnak látta inkább a házban maradni, és a lehető legjobban beolvadni a falak közé. Erre magától is rájött, de azért anyja is megerősítette benne párszor. Egyértelmű volt, hogy a nő szégyenli azt, amit a férje halála hozott  a fejükre, River pedig boldog volt, amiért ezt a tulajdonságot nem örökölte anyjától – már ha ezt tulajdonságnak lehet nevezni. Az akasztás utáni első pár hónap kivételével mindig is büszke volt, és valószínűleg lesz is az apjára.
River nem sérthetetlen, ahogy a büszkesége sem – az egyik legjobb jellembeli vonása azonban az, hogy ezt tökéletesen titkolja mások elől. Legalábbis határozottan próbálja, és általában sikerül is. Az egója nem engedi, hogy gyengének mutassa magát mások előtt. Talán horoszkópi vonás is egyben, de nem bírja elviselni a tudatot, hogy legyőzték, talán csak akkor, ha tudja, minden tőle telhetőt és még annál többet is megtett. Ez furcsamód inkább az emberi kapcsolataira vonatkozik. Szereti, ha úgy tekintenek rá, mint a lányra, akit képtelenség megbántani, mert mindig felcsapott állal járkál. Ezzel egyetemben a bosszú nagymestere. Nem viseli az igazságtalanságot, és ha valami negatív éri, egyből azon gondolkodik, hogyan adhatná ezt vissza. Erről a tulajdonságáról nem tudja eldönteni, jó vagy rossz-e.
Régen persze mindez nem pezsgett ennyire erőteljesen benne – sokkal kedvesebb és lágyabb személyiség volt, hiszen mi oka lett negatívnak lenni? Mindene megvolt. Ehhez óvhatatlanul hozzá is szokott kissé, és ezért is volt akkora törés elveszíteni hirtelen mindent. Hiszen édesapja halála után a pénzben is kicsit spórolniuk kellett.
Persze az ember nem veszíti el egyről a kettőre önmagát – Riverben még mindig ott van a kedvesség és a nőies gyöngédség, az alapvető kicsit talán naiv kedvesség is, amivel az idegeneket fogadja, és a barátkozó személyiség, csupán eltemetve. A börtönben nincs szüksége rá, az arénában pedig pláne nem, mert ha az élet hirtelen átvált küzdelemre, a szó minden értelmében, akkor az embernek muszáj megkeményítenie magát. Pedig tagadhatatlan a báj, amit hordoz magában, hiszen az édesanyja mégiscsak egy vérbeli úrihölgy – egykoron legalábbis az volt -, és ha River nőies vonásait nézzük, nem biztos, hogy azt kapjuk, amit elsőre gondolnánk róla. A lány tehát mára, akármilyen magabiztos és törhetetlennek tűnő is, már csak egy gyönge árnyéka önmagának, egy sokkal üresebb, ámbár határozottan erősebb kiadása annak a Flawn lánynak, aki egykoron fülig érő vigyorral ugrabugrált édesapja oldalán, vattacukorral a kezében az állatkertben.

 
 
magasság: 165 centi körül, pár éve nem mérte
testalkat: vékony és sportos, finoman izmolt, erősebb, mint amilyennek kinéz
szemszín: barna, az írisze közelében furcsa, kékes foltokkal, pont ugyanolyan, mint az apjának volt
hajszín: sötétbarna
megjelenés: fekete, fekete, fekete. A ruhatára nem túl változatos, bár valljuk be, itt-ott azért felbukkan egy-egy sötétbordó vagy sötétzöld, esetleg kék darab, ám feketében érzi magát a legmagabiztosabban. Jellemzően szűk farmert és bakancsot visel, a felső pedig évszaktól változó. Hiába van nagyon meleg, nem szereti mutogatni a lábait, kényelmetlenül érzi magát rövidnadrágban, vagy esetleg szoknyában.
egyéb: van egy heg az alkarján, amely azon a bizonyos fagyizós napon szerzett horzsolásból maradt; ha lebarnul, halványan bár, de szeplős lesz az arca.